Villányi László végtelenség-előttje

TANDORI DEZSŐ

VILLÁNYI LÁSZLÓ: ALÁZAT

A könyv alapsémája a Város. Alaphangja az átvilágított rejtelem. Elegendő ehhez ennyit idéznünk – a Felőle c. versből – : „Van, aki a város alá ömlő földzuhatag mélyén képzeli el…" De mit? Amit „távoli jégtorony zöldellő tete­jén" is lehet sejtenünk?! Villányi reális és racionális poszt-szürrealizmusa a jelenkori és erretájti hulladékokból és romelemekből építkezik, de úgy, hogy ez az aláömlött halom, matéria, közeg, szubsztancia stb. már kibocsátja su­gárzását. A közeg átvilágítása: ez az alaptéma inkább, nem a meglévő anyag. A meglévő anyagról Villányi László azt gondolja, amit „valamennyien" gondo­lunk a ma és itt meglévő anyagféleségekről, de hát az nem költészeti tárgy. Villányi alázata elsődleg az, hogy mintha mindenkoriként tudna létezni szá­mára az, ami pedig – mint „valamennyien", tudja ő is – nagyon mai, itteni, ebbe-romlott, innen-alig-fölemelhető.

De a középpont eleve ez a valós-föltételezett „város". Valósnak hinni a föl­tételezhetőt, föltételezhetővé légiesíteni a valósat: Villányi költészetének alapművelete ez, melynek végső sikerét a bravúr – vagy az egyszeri „produk­ció" – kivédése adja. Ez az a bizonyos alázat, melynek jegyében felkérdez va­lami ily képzetes-valósat: „Rejthetném-e gyengeségem / a szikla reménytelen tömbje előtt?» Miközben a vers mottója: „Egy gömbölyű kő alatt találták. / A város melletti sziklatemplom…" Stb. Weöres Sándor jut eszünkbe, a „rejtőz­ködnöm nem lehet" motívuma. A kő „gömbölyűsége": a legjobb magyar költé­szeti hagyományok továbbgörgetéséből is adódik.

De hát Villányi László nem hagyományos költő. A Rimbaud-féle „minden­áron„, „minden körülmények között" nála nem a „modernnek lenni hangsú­lyával ékes, hanem a követelmény-jelleggel magával, a „lenni"-vel, de valóban mindenképpen. Ez a város, az ő városa is. Miközben, persze, nagyon is konk­rét és valós. Mert nézzük csak megszólalásának mikéntjét. Villányinál ugyan­is a szokvány verskötetelemző elemeket a legjobb, ha azonnal félrehagyjuk. Miként szólal meg, mondom, miként? A semmiből, mintegy, tehát nem is egy­szerűen várost járva, egyik-utcából-a-másikba érve. Ekképp mond valami alapvetőt, ismétlem, a század nagy vers-tanulságának sem hátat fordítva, a maga semmijéből: „Sokan gondolják: a váratlan helyzetek a legkedvezőbbek. / Így nem ritka, hogy a busz letér szokott útjáról, / vagy a sintér szélnek eresz­ti a kutyát…" etc. Volt a század költészetének valami révült, profetikus, reá­liákon innent-túlt kereső, hirdető alaphangja, arkangyali üdvözletek fuval­mával, sakkjátszmákkal. Villányi ennek a kritikáját is adná a maga egyéni vershangjával, ha itt kritikáig bármi is alacsonyodna. A vers – „alkotás" – dol­ga, és evidenciája nem a kritika. Sokszor említettem már, a művészetnek a „baloldalisággal” való azonosítása századunk tévedése. Lehet baloldali – job­bító, megváltó, kritizáló szándékú vagy jellegű a művészet, persze. De alapál­laga a legjobb esetben is általánosan a semmilyen-oldalúság, nem a kritika, nem a valóhoz-hozzászólás, hanem az evidencia hordozása, kifejezése, leg­alább tudata, tudattalanja. Villányi úgy mászkál ebben a városban, ahogy Bergman szereplői evidensek. Meghatározottjai a maguk közegének, melyet azonban csak az ő fényük világíthat át; bénítja őket ez az állag, ám épp ez az állag lenne vak, lenne éjbe-bukó az ő fényük, átvilágítási tevékenységük nél­kül. Ilyen emberjelleget jelenít meg Villányi László, s ezzel meglehetős uni­kumot művel költészetünkben. Tudniillik következetesen s végig így járdal(el).

Mert mindennek a relativitás-révületnek és kinagyított-merevített való­ságrész-állapotúságnak őse egy ágon Hamlet. A költészetben a nagyon konk­rét egyben a nagyon bizonytalan is. Egy verskezdet -A kamasz – Villányinál: „Hogy a fenében szabadulhatnék ebből a zsibbadásból? – Amitől ez nagyon jó költészet, az a mondat strukturálása, méghozzá materiálisan, az egymás mel­lé szervesen odasorakozó anyagoké. S a hirtelen váltások! Ezek is matériává lesznek. Ekképp, ha a következő sorokat nézzük; grádicsok sokát sorjáztatva, minket megrohantatva: „Párbajra ok: most elhagyni ezt a mellet. / Legyen át­kozott az egész almaszedés…" Persze, értjük a szituációt. Csak túlig is jutunk, nem a helyzeten segítődünk túl, az nem volna olyan lényeges, hanem hogy ennek van/volt valami „túlija": azt most megtudjuk. S ez többletünkké válik. A vers kilép műfajiságából. Általánosabb közléssé válik, de mi által? Hogy sa­ját kritériumainak „túlian" felel meg, hogy tehát nem marad meg egészen an­nál a versfogalomnál, ami a vers előtte – emez egy vers előtt, vagy, mondjuk,

a Villányi-vers előtt – volt. Ez a mikróra-bomló egyszeriség és egyediség az a rimbaud-i „természetes véset", amely szinte intézményes. Csak megvalósu­lásának kell mindig intézményt-tagadó hitelűnek lennie, egyszerinek. Ezt a grádics- és él-járást valósítja meg Villányi kötete. Ennek, persze, jó tartalma az alázat. A könyv nem is méltatlanul viselheti ezt a címet.

Mármost az egész kötetben ugyanúgy jó bolyongani, mint a képzetes vá­rosban. A mutatványos monológja a főtéren c. vers ennek alapszerkezetét is megadja, miért érezhetünk így: „Semmit sem hagyhatsz figyelmen kívül. A hőmérséklet, a szél járása…„ Stb. Nem hagyhatsz, no, persze. Semmiféle ilyen meghagyásnak nincs valós lehetősége. Honnét szól a költészet, akkor hát, ezen rekvizitumaival? Az nem lehet, hogy egy másik, egy mögénk csusszant térből. Akkor viszont, érezhetően, megint ott tartunk – megint deklaráltan tartunk ott, hogy egyszeri terünk kettős, hogy imperatívuszunk hangja nem némul el, de idegen visszhangkongással jut vissza fülünkbe. Maradnánk né­mák? Maradnánk a miniatűröknél? Villányi ezeket is kipróbálja. Alighanem a látnokiságot kivédő, rejtelemlendületű verstípus marad majd igazi sajátja.

Jelentős eredményt ért el ebben, ezzel. Az élőbeszéd kilúgozottsága ellen kell-e védelem? Már attól függ, mire, mihez. A Villányi-féle természet-erede­tűleg maximált igény a megszólalás mikéntjét adja válaszul. Az a kivédés le­hetősége. Attól válik érdemlegessé, mit mondunk, hogy miként is mondjuk. De ez nem volna elég. Nem tudom megfejteni, de Villányi Lászlónak ezt a révült-józan beszédét egyetlen alapvonulat látszik mozgatni. Egyetlen „darabot" játszanak a felszín alatt, ennek monológjai és jelenetei a versek, melyek az­tán szemünk előtt megjelennek.

A mutatványos versében is számos utalás történik a megszólalás módjá­ra. Századunk irodalmának különös mozzanata, a korábbi századokétól elté­rő, hogy az okítás, a tankölteményesség nem tételez fel konkrét és valós hall­gatóságot. Annál érdemlegesebb a hangja. Belé van szőve a szerkezetébe, a lélek-lélegzet-járásába a reménytelenség, melyet azonnal önlétével tagad. De ennek semmi régies heroikussága sincs. Villányinál ezért nem jelenhet meg a kifejtett értelemben vett történetiség, a historikum. Holott számos olyan „kérdést" érint, erez át ez a költészet, amelynek – egy miccenés csak! – azon­nali aktualitásjellege volna. Isten óvjon! De Villányit meg is óvja a maga te­hetségének a „lényegese”. Az, hogy ösztönösen is lényeges költővé igyekszik válni, és ezen az úton, ha ez út egyáltalán, már oly szakaszokat tett meg, ame­lyek, ha nem hozzá hasonló tehetséggel volna dolgunk, megannyi végered­ménynek is feltűnhetnének. Tőle várjuk a continuót. Aligha hiába.

(Orpheusz Kiadó, 1990)