Varga Mátyás – Recenziója

Varga Mátyás
Villányi László: mondja édesanyám

Villányi László mondja édesanyám kötete hátterében egyfajta oral historyt sejt az olvasó. Ezeket a szövegeket a család történetének történelemként való átélése, ugyanakkor pedig az anya egész életen át folyó elbeszéléseiből építkező önértelmezés vágya hatja át. Az életére visszatekintő anya és az ő történeteit felidéző fiú alakjának egymásra vetülése, a női és férfi princípium szüntelen egymásba fordulása szinte mindvégig két elbeszélő szimultán jelenlétét sugallja. A kötet nemcsak az apró részleteket őrzi meg a felidézés és újramondás gesztusában, hanem az anya személye is tovább él, átmentődik általuk valamiképpen a fiúba. A személyes élet apró eseményei értelmezik az elmúlt század absztrakt történelmét (a Pannonhalmán áthajtott zsidó deportáltaktól a beregszászi nagyszülőkig). Az anya és a felnőtt férfi kirajzolódó harmonikus viszonyának azonban fontos része, hogy az anya is önmagára ismer fia sorsának megoldatlanságaiban. Ugyanakkor mindezt sajátos fénytörésbe helyezi az asszony haldoklását kísérő búcsúzkodás sorsszerű ténye, amit Villányi László belesző az amúgy sem kronologikus fragmentumok rendjébe. A különböző rokonsági fokban kötődő hősök figurái, a családi krónika apró epizódjai az olvasás során szinte beleolvadnak az anya alakjába, s így egyetlen örökségként bízatnak a fiúra, aki bár a részletek pontos ismeretében őrzi őket, de az olvasótól még akkor sem várja el a pontos családismeretet, amikor bizonyos szálakat többször is felemel (pl. a 68-as Prágából szovjet katonaként Győrbe érkező unokatestvér alakját, vagy a háború végén Németországba került szülők ottani életét és visszatérését 1945-ben).

A kötet egészét egyrészt a fiú kamaszos várakozása (és vágyakozása) hatja át, amely éppen ezért talán a családi történetekből kihallható szerelmi epizódokra figyel leginkább, másrészt a beteljesületlenség és meg-nem-érkezettség érzése mögött rejlő személyes titok („s egyáltalán mikor leszek én igazán felnőtt”). Az anyával való azonosulás törekvése azonban túlmegy a közös múltból fakadó sorsszerűség felismerésén, hiszen az oral history-elemekből nem pusztán az elfogadottság és a valahova tartozás nyugalmát szeretné kihallani, hanem a kötészet (saját költői tevékenységének) meghatározó előzményeit is. Mintha mindannak, amit ő a nyelvben végez, meglennének az előzményei az anya személyéhez kötődő életek eseményeiben, s éppen az anya alakja lenne a költői megfogalmazás előtti utolsó állomás. Könnyen lehet az érzésünk, hogy ez a poétika valamiképpen feltételezi a történetek „lélekvándorlását”, ahol a sok küzdelem, kudarc és szenvedés beteljesülése, egyszersmind pedig értelme, nem más, mint éppen a kötészetként való megjelenés. Talán ez adja az egész könyv sajátosan Villányi Lászlóra jellemző derűjét is, ami abból a hitből fakad, hogy minden történet addig vándorol a világban, míg költészetté nem lesz.

Pannonhalmi Szemle, 2010/1