Vörös István Kritikája

Ex Libris – Élet és Irodalom, 2015. július 3.

Négy könyv a tavalyi termésből, mely az év eseménye volt. Vagy lett volna, ha az eseményeket könyvek, és a könyvek által létrehozott erőterek nagysága jelentené. Az én évemet mindenesetre meghatározták, illetve az egyik, a több mint kétezer oldalas az idei évemet is meghatározza, és előreláthatólag rá fogja nyomni bélyegét a jövő esztendőre is. Ennek az olvasását lehetséges életfogytig is nyújtani, és a két magyar könyv is újraolvasás-gyanús. Prózák, melyek nem cselekmény, hanem gondolatok köré rendezik mondanivalójukat.  Az esszé határterületéről vannak. De az esszének csak határterületei vannak, azt hiszem. Napló, önéletrajz, levélgyűjtemény és ironikus esszé:
Kertész Imre: A végső kocsma
Stephen Hawking: Az én rövid történetem
Rainer Maria Rilke: Levelek I-IV.

Villányi László: Kimméria

Villányi László költő, és egy vérbeli költőnek legalább olyan nehéz a prózára áttérni, mint egy hegedűsnek a zongorára. Segédanyagra van szüksége, kiegészítő feladatra, könnyítő nehezítésre. Villányi egy alternatív történelem és irodalomtörténet mozaikjait írja meg. Ironikus tudomány művel. Ezt tette egészen más okból Krasznahorkai is A Théseus-általánosban. Az irónia persze nem feltétlen eredményez humort. Villányi ironikusan művel áltudományt, ironikusan esszébe menti a fikciót, tudományos művek kompozíciós segédeszközével él, bár nincsenek tudományos céljai. Nem az igazság érdekli, hanem annak elfedése egy hattyúszárny, egy kimmériai óriásturul szárnya által. A humán tudomány korunkban utána szaladt ikertestvérének, a természettudománynak, és olyan egzakt, olyan megérthetetlenül pontos és ellenőrizhető akar lenni, mint az.  Pedig a természettudománynak kiskorában mágia volt a neve, és maga sem volt egzakt. Ha a tudományosság mai és régebbi formáit az esszével elegyíti a szerző, akkor érdekes, veszélyes gyúelegy jöhet létre. Itt a jegyzetelés tudományos eszközét szépirodalmi szövegfelezési technikaként veti be Villányi. A főszöveg olvasásába a jegyzetek révén beleékelődik egy másik olvasnivaló is, ugyanazon a címen ismétlődnek a fejezetek a könyv Jegyzetek c. részében. Nemcsak történelemre és irodalomtörténetre alkot alternatívát, hanem a saját szövegére is. Másképp van a valóságban, avagy sehogy sincs, másképp a leleplező főszövegben, és megint másképp a jegyzetekben.  Ez már az ironikus tudomány felségterülete. Amikor a téma nem komoly, amikor az állítás nem az igazságtartalmával akar jeleskedni, amikor a kutatás nem a tényekre irányul. Egy kitalált lény léte és hatása által átértelmezett kitalált és átértelmezett történelem Villányi terepe. Ő, aki költőként és szerkesztőként tengette magas művészi színvonalú napjait, most valami őrületre adta a fejét. Jó irány. Bár kicsit nyugtalanul mozog ezen az úton, talán attól fél, hogy a képzelt lényeket üldöző gárda utolérheti és teremtményeit kiirthatja, mielőtt megmutatta őket. Kimméria Győr-Sopron megye keleti és Komárom megye nyugati részén helyezkedik el, fővárosa a Tatai-tó. Az ötlet ebből a tóból lép elő, és szellemképes marad végig a szövegben. A kimmérek szörnyetegek, vagy egy magyar népcsoport, mint a csángók? Esetleg mind a kettő? Rövid fejezeteket ír, siet előre Villányi, aztán ugyanarra mégis visszatér a jegyzetekben hasonló rövidséggel. Minden nyomba kétszer lép, és a nyomok rendszertelenül ugrálnak a kultúra Kimmériájában. Valami, ami egynek látszott mindeddig, most kettőnek mutatja magát. A valóságot megfelezte a szerző, és a belsejéből kicsipegeti a magokat. (Lévai Ádám grafikáival, Kelet Kiadó, 2014. 192 o. 2850 Ft.)