Wenczel Imre recenziója

Villányi László: Az alma íze 1.

(Orpheusz Kiadó 1994) 

Az alkotóerő kiáramlásának ritmusa vagy egyéb körülmények érdekes rendet teremtettek Villányi László versesköteteinek megjelenéseiben. Megfigyelhető, hogy négyévenként készült el egy kiadvány. Ez akkor is így van, ha a Falovak (1982) és az Alázat (1990) között nyolc év telt el. Az Alázat ugyanis tulajdonképpen két kötet. Az első része (A vetkőzés mozdulatai) megszerkesztett, önálló könyvként már 1986-ban készen volt, csak a kiadás “csúszott", így a szerkesztő tanácsára együtt jelentek meg az 1982-től 1988-ig írt versek.

Az alma íze (1994) a Radnóti- és Déry Tibor-díjas győri alkotónak minden tekintetben eddigi legjobb, legkoncentráltabb műve.

“Villányi László nem tartozik a hangzatos szólamokat megfogalmazó, látványos fordulatokat hirdető, illetve megvalósító költők közé. Inkább visszahúzódó, ritkán megszólaló lírikus ő, aki magányában folyamatosan és tudatosan alkot, érzékenyen és körültekintően kísérletezik, de csak a kiérlelt, a többszörösen ellenőrzött verseit tárja köteteiben a nyilvánosság elé. Így aztán az elmúlt másfél évtized során szinte észrevétlenül vált korosztálya, a mai negyvenesek egyik meghatározó költőjévé" — írja Parancs János a kötet fülszövegében.

Az egyszerűnek és a bonyolultnak a harmóniája már a kiadvány borítójának látványában, a könyv tapintásában, nagyságában és alakjában is tükröződik. (Kecskeméti Kálmán tervezte.) Jó kézbevenni és forgatni ezt a verseskötetet, melyet a fekete, a fehér és a szürke egymást kiegészítő- értelmező kontrasztjai, a fény és árnyék törvényszerűségei jellemeznek. Szépen fényképezett filmkocka képzetét kelti a borító címoldalának absztrakt ábrája (Pusztai Zoltán, győri művész grafikája) és a hátoldal portréja (Kecskeméti Kálmán felvétele).

A filmszerűség általánosan jellemző Villányi László költészetére. Magyarázhatja ezt az alkotónak a filmművészettel való szoros kapcsolata, hiszen díjnyertes kisfilmje után jelenleg is forgat, és fesztiválok (pl. a Mediawave) ismert zsűritagja.

*

Az időtömörítés (a jelen és a jelenként működő múlt intervallumai); a nézőpont-váltogatás; a “plánváltások" és “áttűnések"; szimultán terek megjelenítései; valóság és fikció átmenet nélküli egymásmellettisége; mindezeknek költői nyelven való kifejezése jellemző Villányi László lírájára, különösen Az alma íze c. kötetre. A vágy , hogy olyan témát is megragadhasson, amelyet inkább más művészeti ágban ( képzőművészetben, filmben, zenében, táncművészetben ) szoktak megjeleníteni, gyakran érzékelhető a versek címében vagy tartalmában: Fa ; Sebesség; Angyali üdvözlet; Négy évszak.

Nem emlékképek felelevenítéséről és nem idő- (vagy érték-) szembesítésről van szó, hanem a jelenben élő, a jelent értelmező, annak lényeges jegyeit felmutató múlt természetes létezéséről. Tehát például (a költőtől tudjuk) Az én képemben nem a Karinthy-féle Találkozás egy fiatalemberrel lírai átirata. A koncentrált figyelem nem elégszik meg a jelennel, és nem is tud működni a múlt-jelen-jövő állandó egymásra vetítése nélkül. Ehhez társul a kint és bent, az én és nem én, a tényszerű és a vágyszerű egymásbafonódása a lírai én nézőpont-váltogatásának segítségével.

“Egy kamasz, az én képemben, sapkám másával fején

    járja a várost. Véletlen találkozásra készül, de hiába
    adott az idő, s a híd, a pontos számítás érvényét

    veszti.
Éjszaka fölgyúló ablakot kutat, s naphosszat ácsorog
    egy érettségi tabló előtt. Mint rossz detektív, rej-

    tőzik újság mögé, lelkesült képpel követ hamis

    nyomot.

Semmit sem kezd jó tanácsaimmal. Nem indul ha-

    zafelé. Úgy véli: miként a narancsban egyik gerezd

    a másikhoz, olyan egyértelműséggel rendeltetett

    valaki mellé. Még azt is elhinné, hogy ő majd

    szégyen nélkül él."

Az idézett prózaversben megfigyelhető mindaz az alkotói módszer és szemléletbeli sajátosság, amelyet az imént összefoglaltunk. A mondatok építésében, “felrakásában" van valami kassáki, a látomásosságot előidéző képkezelésben valami szürrealisztikus, és az élménymegőrzés földi-égi játékaiban valami Kormos István-os.

A költői és egyéb hagyományok (pl. Győr városának barokk kultúrája, a lírikus elődök) nem korlátozóan, hanem felszabadítóan hatottak Villányi Lászlóra. Saját bevallása szerint ebben legnagyobb szerepe Kormos Istvánnak volt, aki atyai jóbarátjaként segítette mind költői kibontakozását, mind első kötetének (Délibábünnep 1978) a megjelenését.

Szerencsére egyre több jó példa van arra, hogy egy művész “vidéki" létmódjának feladása nélkül bekapcsolódhat a kulturális vérkeringésbe, sőt egyik fő ütőerévé válhat. Ilyen Villányi László (már eddig is igen jelentős) életműve. Ebben nyilván szerepe van az általa szerkesztett Műhely című folyóiratnak is, illetve annak a szellemi “holdudvarnak", amely azt körülveszi, költészete azonban a folyóirattól teljesen függetlenül fejlődött a “Kassák kollégiumi" kezdetektől* a többszáz fős közönséget vonzó kötetbemutatókig. Úgy tűnik, népszerű ez a költészet szakemberek és “olvasók", fiatalok és idősebbek körében egyaránt. Miért?

Talán mert olyan természetességgel modern, ahogy az ember levegőt vesz, mégsem hivalkodóan eredetieskedő, vagy az olvasónak pimaszul “fügét mutató". Élményt ad, mert kimutathatóan létélményből fakad (megőrzi annak érzéki emlékelemeit).

* A Kassák kollégium fiatal győri alkotók önképzőkörszerű csoportosulása volt a hetvenes években. Néhány évig hetente találkozott a társaság az akkori Ifjúsági Házban. 1976-ban adták ki a Szeplőtelen ének c. antológiát Kormos István ajánlásával és bevezetőjével.

“Szeretek naponta végigmenni gyerekkorom
utcáin,s a boltban ugyanazon a nyelven
kérni kenyeret, mint harminc év előtt;
szeretek újra meg újra találkozni kedves
arcokkal, bólintani merengő lányok felé,
vagy felriadni, ha rámköszönnek ők;
szeretek sétálni a temetőben, megállni
egy sír előtt, hiszen apámtól tudom:
hajdan ki volt a város legszebb asszonya;
szeretek ellátogatni padokhoz, ahol
megérintettem valaki kezét vagy mellét,
s álmában ismétlődik majd mozdulatom;
szeretek innen útra kelni messzi városokba,
s visszatérve Esti Kornélba botlani,
ne bizonygasd hát: itt élni reménytelen."
(Korszerűtlen)

Nem mindig könnyű a dekódolás, de általában van valamilyen jelzés, ami segít megtalálni a “törvény kapuját", amelyen át az olvasó az adott mű világán belülkerülhet.

A győri ember bizton mondhatná: kordokumentum is ez a könyv. Olyan figurák, tárgyak, jelenetek bukkannak elő, amelyekre ráismer a győri olvasó, és megérzik ezek vonzását vagy különösségét mások is. A költői szférában “majdnem-metonímiák"-ként működnek, s ha rákérdezünk, a költő szívesen meséli el hozzájuk fűződő élményeit.

“Az italtól lassan Brueghel-figurává torzuló (egykor
jóképű) Indiánt emlegettük, aki az alkoholszinttől
függően ordítozik vagy viccelődik reggeltől estig
a Baross úton, be-betér kéregetni az üzletekbe,
tavaly télen pedig hógolyót árult. Eszembe jutott
Partizán Bandi, aki gyakorta vágódott hanyatt a
Lordok háza nevezetű önkiszolgáló előtt. De mind-
kettőnknek leginkább a mekegő öregúr hiányzott
a városból, aki sűrűn kiabálta: “Dombóvár, vég-
állomás, és minden őrültsége ellenére számon
tartotta a város legszebb lányait."
(Győriek ha találkoznak – részlet)

Hogy milyen szoros szerkesztésűek a Villányi-versek, azon lehet leginkább lemérni, ha valamely megállapítás vagy tétel bizonyítására példaként egy rövid részletet keresünk az egyik vagy a másik műből. Kiderül, hogy nem lehet, nem szabad kiemelni semmit, mert csak az egész ívében, struktúrájában kapja meg villanásszerűen, de örökérvényűen a jelentését az adott szövegegység. Ez a jelentés nem “lefordítható", magyarázható, mert öntörvényű. Ahogy a szöveg “lélegzik", úgy éri az olvasót az impulzussorozat, mely verbális ikon, ugyan– akkor különböző fajta ritmusok által rendezett (gyakori enjambement; több súlyos “generálpauza" és elgondolkodtató, a megértésre időt adó akusztikai űr jellemzi). Mindez egészében szimbolikát sejtet, a befogadáshoz tehát szükség van az olvasó “figyelem-történetének" mozgósítására, saját-létének mélyebb megélésére.

“Ujjhegyről tűzhelyre
hull egy vízcsepp
felszisszen tovatűnik."
(Erotika)

Az ember megérteni véli a csodát, a létezés és az önkiteljesítés misztériumát. A legérdekesebb – tagadhatatlanul – az egész kötetet belengő erotika. Különleges a Villányi-féle erósz-fogalom. A mindig tárgyias — mégis egyetlen tárgyhoz sohasem rögzíthető — létélményről van szó. Az egyszeriről, a megismételhetetlenről. A rádöbbenésről és a vágyról. Az “éppen most" létrejövő, és (lehetőségeiben) kétféle módon elenyésző erotikáról. Ha kielégülést kap, úgy lesz semmivé, ha nem nyer kielégülést, akkor pedig maga a megismételhetetlen, örök pillanat múlik el. Ez utóbbi azonban végtelenné növekvő vágyként mítoszban, szimbólumban, tudatalattiban megőrződik. A létezés sűrű pillanatainak kivételessége azok létrejöttében és azonnali megszűnésében rejlik. Találkozás ez (költőnek, olvasónak egyaránt) a transzcendenssel, a mélyen megélt lélek-előkelőséggel, a megfogalmazhatatlan, de megfogalmazott emberi teljességgel.

Az alma íze a létezés gyönyörének és az önkiteljesítés lehetőségeinek könyve. “…az alma íze: fölrobbant csillagok üzenete."

Wenczel Imre 1994