Zsurzsán Anita – Recenziója

Villányi László: mondja édesanyám

“… a szerelem verseit szereti / esténként a szerelem verseit / olvassa tőlem édesanyám”. Villányi László azonban legújabb, az Orpheusz Kiadó gondozásában megjelent kötetében, a mondja édesanyám-ban egészen másfajta verseket hozott létre: az emlékezés  folyamatának költeményeit. Ezeket akár a költő családjának sajátos krónikájaként is értelmezhetjük; a megannyi töredékes emlékképből kirajzolódik egy kor, egy család története. “… dédanyám kertjének végében folyik a Vérke / deszkára feküdve tanul úszni édesanyán”. Ugyanígy tanul Villányi is úszni az emlékek tengerében.

Az első lépés az önmegismerés felé, hogy megértjük a múltunkat és szembenézünk vele – tehát nem kis vállalkozás ez a költő részéről. Villányi hétköznapi eseményeket, jelentéktelennek tűnő életképeket idéz fel, hogy aztán azok kivételes családtörténetté álljanak össze. A kötetet leginkább egy fotóalbumhoz tudnám hasonlítani: minden költemény egy-egy megsárgult fénykép a költő múltjából, megannyi helyszín, arc és esemény jelenik meg a lapokon. Már a kötet szerkezete is rendkívül érdekes, a cím nélküli versek nem kronologikus sorrendben követik egymást, hanem áradnak, mint a költő emlékei. Középpontjukban a költő édesanyjának alakjával, akivel hétköznapi tevékenységei közben találkozunk: egyik pillanatban úszni tanul, aztán dolgozik, olvas, sétál, énekel vagy éppen pilótakekszet csomagol. Ezek mögött jelenik meg az anya esszenciája, aki az életet adja, de annál mégis sokkal többet teremt. A megannyi apró életképet a költő pusztán felidézi, és nem magyarázgatja az olvasónak, nem töpreng a múlton, egyszerűen csak elénk tárja azt. És ami különösen tetszik, hogy többet kapunk egy család történeténél, hisz’ nyomon követhetjük, hogyan válnak az emlékek a történelem részévé: felsejlik előttünk Sztálin halála, az ’56-os forradalom, a Kádár-korszak vagy akár Marilyn Monroe vörös drapériás aktja a költő születésének évéből. Így alkot egységet az áradás.

Épp a tények hiteles megrajzolásának egyszerűségében rejlik a kötet nagyszerűsége. Villányi nem ölt magára nevetséges pózokat, és őseit, családtagjait sem idealizálja: “tizennégy éves dédnagyanyám / tizenöt éves dédnagyapám / libalegeltetés közben szerelmetesen / addig-addig incselkednek egymással a Dráva partján / míg megfogan apai nagyanyám Stopper Otília”. Életének, élettörténetének meghatározó pillanatait a lehető legegyszerűbb, leghétköznapibb nyelvezettel írja le, már-már nyers őszinteséggel. Vagyis a fotóalbum alakjai nem pózolnak nekünk, hanem a maguk mindennapi egyszerűségében mutatkoznak meg; a költő nem akar mítoszt teremteni. Önmagát teremti újra emlékei által.

Amikor megláttam a kötetet, először a Kurcsics László által tervezett borító nyűgözött le, de olvasás közben rájöttem, hogy minden egyszerűsége ellenére a Szépség a sorok között is kitapintható. Lehet ez a mű akár egy sajátos játék az emlékekkel, akár egy töredékes családregény, de mindenképpen egy izgalmas utazás lesz az emlékek tengerén.

Zsurzsán Anita