Pintér Viktória beszélgetése Villanyi Lászlóval

A szabadságot belül kell hordozni – beszélgetés Villányi Lászlóval

1.A posztmodern óta valahogy mindent kizáróan a szövegre terelődött a figyelem. De szerintem vannak olyan irodalmi szereplők, akik a személyiségükkel tovább hitelesítik, mélyítik, szálazzák a saját megalkotott világukat. Tolnai Ottó, Csáth Géza, Borbély Szilárd… és ilyen vagy te is. „Költőien lakozik az ember.” Az ember létezhet költőként akkor is, ha nem ír? Hogy fut össze benned a valóság és az alkotólét?

Figyelmem a világra költői volt akkor is, amikor még nem írtam. Már gyerekkoromban a költői létmód érvényesült. Későn kezdtem el írni – nagyjából érettségi körül –, ami azt is jelzi, hogy kiérlelt idő kellett ahhoz, hogy rátaláljak arra a formára, amiben otthon érezhettem magamat. Nem fogalmazódott meg bennem az a vágy, hogy költő legyek, a verseket író költői mivoltom lassan alakult, egy hosszú teljesedési folyamat eredménye lett. Megszülettek az első versek, majd hamarosan megjelentek. Szembesültem azzal, hogy egyszer csak a kortárs magyar irodalom jeles személyiségei költőnek mondanak. Valahogy természetes módon történt minden. Ez a verseimre is igaz, szorosan az életemből teremtődtek. Amikor szaporodtak a könyveim, akkor sem akartam igazán mást, mint megőrizni azt az érzékenységet és látásmódot, ami gyerekkorom sajátja volt. Idővel persze hozzájött az a tudás és tapasztalat, ami segített abban, hogy meg is tudjam írni a költészetként megéltet. Az írás sohasem volt elhatározás kérdése, sem egy vers, sem egy kötet esetében. Csak hagytam, hadd történjen meg. Persze ha elindult egy vers, mindent bevetettem, hogy jó legyen, de soha nem gondoltam ki, hogy mit kellene megírni. Visszatérve a kezdetekhez: pillanatnyilag úgy vélem, mindent megírtam, ami rám szabatott, vagyis számomra nem lenne probléma, ha továbbra is költőileg élek, de nem születnek versek.

2. „Egyetlen erényem a csönd, voltaképpen a hallgatásban vagyok otthon” Verseidben soha nem beszélsz félre, nincs helye a fecsegésnek, inkább belehallgatsz a szövegbe. Rituálisan megtisztítod, ezzel sokszor újra felmutatod a szavakat. Beszélj erről a csend élményről!

A jó emberi létezés alapfeltételének gondolom a csendet. Képtelen lennék úgy élni, hogy a napjaimban ne legyenek csendek. Ha folyamatos zajban vagy beszédet hallva kellene léteznem, attól megőrülnék. Ha nincs csend, akkor semmi sem születhet. Sem zene, sem festmény, sem vers. A zeneművek sem állhatnak csupán hangokból, az egyik legfontosabb alkotóelemük a csend. Ugyanígy a versben is ott kell lennie a csendnek, annak a csendnek, amiből megteremtődött. Egy adott vers születését rettentően hosszú csend előzheti meg, ami azonban nem magától keletkezik. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre tudatosabb bennem, hogy ki kell küzdenem, nagyon sok mindenre nemet kell mondanom azért, hogy meg tudjam élni a csendet, így esélyem legyen arra, hogy ami meg akar születni, annak ne legyen akadálya. A csend soha nem üres állapot. A termékeny csendről beszélek.

3. Olyan, mintha nálad a hely adná a verset. Ahol nem vagy ott, vagy nem voltál ott valaha, ott vers sincs. Kell egyfajta geográfiai jelenlét az ihlethez? Egyáltalán mit jelent az, hogy jelen lenni?

Semmi olyasmit nem tudtam megírni, amit valamiképpen ne éltem volna meg. Itt nem feltétlenül konkrét dologról van szó. Ez lehet a hiányból fakadó, vagy olyan élethelyzet, amiben egy bizonyos időszakban léteztem. Az ember járhat-kelhet az időben. Olykor versbe kívánkoznak gyerekkori utcanevek, azok a helyszínek, ahol felnőttem. Hajdani tapasztalatok találhatják meg helyüket egy-egy versben. Költőileg azért lett fontos számomra a vonat vagy a bicikli, mert általuk kizökkentem a megszokott élethelyzetből, kaptam egy másik, kivételes nézőpontot. A biciklit hajtva más a világ, a sebesség, a tekintet megemelkedése miatt is. És más a megélt idő. Minden útrakelés egy lehetőség megcsillanása, esélyem van arra, hogy valami olyan történik, amit költészetként élhetek meg. Ugyanakkor a különleges helyek nem inspiráltak írásra. Tavaly nagyon jó volt sétálni az ősi angol városban, Yorkban, idén a hangulatos Bolognában, Firenzében, a San Marco kolostorban rácsodálkozhattam Fra Angelico festményeire, Ravennában a mozaikokra, de eszembe sem jutott, hogy ezt megírjam. Mindig ódzkodtam attól, hogy az amúgy kivételes élményeimet mindenáron valamilyen irodalmi formába kényszerítsem. A verseimben azok a rezdülések találták meg a helyüket, amelyek kevésbé látványosak.

4. Te is az ismétlésben, a mindennapiság újra feltalálásában találod meg a költészet esszenciáját. Mi motivál, hogy újra és újra megtedd ugyanazokat az utakat? „Nem tudok elég lassan úszni // élvezve az összes zöldet // egyenként a folyó cseppjeit.”

Csak látszólagos az azonosság. Ugyanabban a tájban minden biciklizés más fényeket, más színeket, más történéseket kínál, ugyanaz sosem ismétlődik. A mindennapi létezésben megcsillanó költészet megélése izgat. Ha elmegyek sétálni vagy kimegyek a kertbe, soha nem gondolok arra, hogy jaj, ebből egy verssor lesz. Élvezem a helyzetet, s persze nem zárom ki, hogy valamikor, valami, ebből majd versbe kívánkozik. A köznapi élet rengeteg költészetet rejt magában. Apróságokat. Az ezekre való érzékenység a legfontosabb, a vers nem lehet cél, nem lehetek a folytonos íráskényszer fogja. Meggyőződésem, hogy lassan kell élni. Ahogy telnek az évtizedek, úgy a korábban megéltek is a helyükre kerülnek. A személyiség gazdagodik, mélyül, s ez a verseknek is több réteget adhat.

5. „Nem érdemes úgynevezett nagy versben gondolkodni annak, aki a kis formákban szabad”. Verseid megelégednek a hétköznapiság legapróbb gesztusaival. Azt mutatják meg, hogy az ember, pont az ember mivolta miatt csak töredékként élheti meg az életet: Hogyan jutottál el eddig a tapasztalatig, honnan benned a mérték?

Viszonylag hamar felismertem a magam korlátait. Lehet, hogy a lassúságomból, óvatosságomból fakadóan nem vágok bele olyanba, ami számomra idegen. Mindig olyan helyekre vágytam, vagy olyan helyzetekbe, ahol valamiképpen otthon érezhettem magamat. Ha valami más kínálkozott, akkor inkább nemet mondtam. Idővel – nem kevés kudarcot követően –, egyre inkább tudatosult bennem, hogy mire vagyok képes, mit tudok és mit nem tudok teremteni. Egy töredék sokkal érvényesebb, sokkal bensőségesebb, sokkal otthonosabb lehet, mint ami nagyon ki van kerekítve. Nyilván rengeteg olvasmányélmény is közrejátszott ebben: rokonnak éreztem például a keleti filozófiát, vagy jó néhány görög gondolkodót. Egyre inkább sajátommá vált az a tapasztalat, hogy mértéket kell tartani. Az ember életében alapvető, hogy meg tudjon állni bizonyos pontokon, és ki tudja mondani: elég. Az elégnél nem kell több, mert az a több túl sok mindent elvesz az életből, vagy olyan idegen, hogy inkább sérülést okoz.

6. Rájöttem, hogy izgalmas zeneisége van az életművednek. Kicsit olyan az alkotásmódod, mint az improvizatív jazz: ahol az anyag és a mesterségbeli tudás, egy végtelen szabadságban tudja felmutatni a maga rendjét. Benned, hogy ér össze a zene és a vers, egyáltalán, költőként, hogy gondolkozol a zenéről?

Körül-belül tizenhat éves lehettem, amikor olvastam egy életrajzi
könyvet Pucciniről, s büszke voltam, mert ennek nyomán felismertem a
rádióból szóló áriát, hogy az ő muzsikája. Ugyancsak kamaszkoromban
erősen hatott rám Chopin Forradalmi etűdje, meg egy film Berliozról.1974-ben a győri Ifjúsági Házban kezdtem el dolgozni, s a jazzrajongó főnököm sorban hívta meg a kiváló muzsikusokat Gonda Jánostól Pege Aladárig. Akkor mindezt úgy éltem meg, hogy ez a zene egyértelműen beletartozik a világomba, immár a világom része. Mind a mai napig szeretem a klasszikus, a hagyományos jazzt. Aztán találkoztam a Szabados György-féle szabad zenével, jó néhányszor hallhattam őt koncertezni, számos alkalommal beszélgethettem vele. Az improvizatív jazz rendkívül vonzott, a Mediawave minden évben remek koncerteket kínált, több zenésszel baráti kapcsolatba kerültem. Lenyűgözött annak megélése, mintha látszólag a semmiből teremtődne ott és akkor, abban az időegységben valami elképesztően izgalmas, egyszeri zenemű. A látszólagos káoszból gyönyörű dolgok jöttek létre. Elbűvölt ez a zenei világ. Talán ebből a tapasztalatból következett, hogy később sem Bartók Béla, sem Kurtág György műveit nem kívülállóként hallgattam. Minden bizonnyal azért is szeretem a kamarazenét, mert ott is döntő a zenészek egymásra figyelése, kapcsolata, a hangszerek párbeszéde. A pannonhalmi Arcus Temporum Fesztiválon vagy a Győri Filharmonikus Zenekar koncertjein rengeteg ragyogó élményben lehetett részem. Élőben hallhattam többek között Rados Ferenc, Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, Csalog Gábor, Perényi Miklós, Gidon Kremer, Szabadi Vilmos, Ittzés Gergely játékát. A klasszikus és kortárs darabok bennem nem különültek el az improvizatív jazztől. Ha például Beethoven hármasversenyét hallgatom, ahogyan megszólal a zenekar, majd belép a hegedű, a cselló, a zongora, úgy érzem, az improvizatív jazz is hasonló zenei alapokon született. Tudjuk, Mozart folyamatosan improvizált. Az effajta zeneiség megtapasztalása bizonyosan sokat segített abban, hogy miként épülhet fel egy vers, egy szó, egy virágnév, egy utcanév milyen zeneiséget hordozhat. Ahogyan a hangok a zeneműben, úgy figyelhetnek egymásra a szavak, olyan zeneiséggel rendelődhetnek egymáshoz, s ahogyan természetes íve van egy zeneműnek, úgy komponálódhat meg a vers. Természetesen a belső formára gondolok.

7. Ha már a társművészeteknél tartunk… valahogy nálad minden a szabadság megtalálásához, fenntartásához kötődik. Ilyen a film, a mozi. Mesélj erről, miért lett ez számodra egy ilyen életvezető entitás?

A mozi nagy-nagy kamaszkori szerelmem volt, s azóta is hozzátartozik az életemhez a rendszeres filmnézés, a jó filmekre való vágy. Hajdan két mozi működött Győrben, ráadásul az egyikben voltak délelőtti előadások is. Nem ritkán egy nap alatt három filmet is megnéztem. Nagyszerű időszak volt, érkeztek Fellini, Wajda, Menzel, Truffaut, Tarkovszkij új filmjei. Miközben odakint egy nyomott világ uralkodott, a moziban együtt sétálhattam a főhőssel egy párizsi utcában, érezhettem magamon laza pulóverét, sportos zakóját. Sok-sok emlékezetes moziélményem volt, rajongtam a magyar filmekért, mindegyiket megnéztem. A „Szegénylegények”-en tízen voltunk a moziban, de tudtam, valami nagy dolognak vagyunk részesei. Persze a filmekből is azokat szerettem, ahol költészet jelent meg a vásznon. A mozi teljesebbé tette a magam világát. Szűk körben láthattam, akkor még nem volt forgalmazásban Wajda: Vasember című filmje. Olyan erővel hatott, hogy mindenki a helyén maradt, néma csöndben, hosszú-hosszú ideig. Akkor éreztem először, hogy talán mégis megváltozhatnak a dolgok, hogy nem tart életünk végéig az a bizonyos puha diktatúra, talán megélhetem a gyökeres változást. Már régen tisztában voltam vele, nem létezik emberarcú szocializmus, megtapasztaltam ennek hazugságát, a nyolcvanas évek elején már olvastam Márai Föld, föld! című könyvét. A mozi adott egy felemelő szabadságtudatot, de ezt a szabadságot belül kellett hordoznom, ott kellett építgetnem, alakítanom. Ezért is lett számomra fontos fogalom a belső szabadság. Később rá kellett jönnöm, ha a politikai helyzet megváltozik, akkor a belső szabadság éppolyan fontos marad, folyamatosan őrizni kell, mert könnyen szétfoszlik.

8. Borítóidat pörgetve olyan mintha egy nagyon konzekvens képzőművészeti tárlaton lennénk. A verseid plasztikussága is szembetűnő. Életed minden részébe belefolyik a képzőművészet: honnan ez a nagyon szerves kapcsolat?

Meghatározó kamaszkori olvasmányom volt Irving Stone: Michelangelo című könyve, annak felismerése, milyen küzdelem árán születhettek meg a remekművek. Újra meg újra elővettem, nézegettem Michelangelo munkáit. Felnőttként találkoztam olyan képzőművészekkel, akik a barátaim lettek, akiknek köszönhetően finomodott a látásom, a velük való beszélgetések érzékenyebbé tették a szememet. A kilencvenes évek elején Baránszky László vitt el a New York-i Frick Galériába, meg a Modern Művészetek Múzeumába. Az egyik helyen Rembrandt, Bellini…, a másik helyen Picasso, Rothko és mások. Mindez Baránszky kommentárjaival. Az idők során rengeteg kiállítást láttam, megtanultam, mennyire érvénytelen az a kérdés, hogy mit ábrázol a kép, minden művet önmagában kell nézni. Ami izgalmas, az a vonalak, a foltok, a színek harmóniája, vagy épp diszharmóniája, hogy egy művész miként tesz egymás mellé két színt. Látok például egy zöldet a festményen és tudom, hogy azt a zöldet kitartó munkával kellett megteremteni, nem kapható készen olyan szín. A legjobb képeken semmi sincs véletlenül egymás mellett, a létezés legfontosabb kérdései ábrázolódnak, csak nem direkten. Ez pedig már egy másik fontos felismeréshez vezet, hogy az embernek milyen szándékai vannak, mire törekszik, mitől határolódik el. Engem a didaktikusság, akár filmben, akár képzőművészetben, akár irodalomban, mindig irritált. A köteteim borítójára mindig valamelyik barátom munkáját választottam, olyan művet, amelyik hangulatában illett a versekhez. Gazdag képzőművészeti közegben létezhetek nap mint nap, számos nagyszerű festményt, grafikát, kisplasztikát kaptam ajándékba. Ha olvasok az ablak melletti fotelben, s felemelem a fejemet a könyvből, akkor az egyik kedvencemet látom, Krajcsovics Éva festményét, tőle balra pedig Kovács Péter két rajzát. Túl azon, hogy élvezem a festmények, grafikák látványát, rácsodálkozom a képi világokra, nyilván úgy is hatnak rám, hogy valamiképpen megjelennek verseim hátterében. Ahogyan bizonyos dolgokat láttatok. A versek vizualitása nyilvánvalóan kapcsolódik a zeneiséghez, hogy milyen kompozíciók jönnek létre. Megtalálni azt, hogy minek hol van a helye, hová illeszkedjen, hogy hitelessé, intenzívvé váljon a szöveg. Amikor én induló költő voltam, rendkívüli népszerűség övezte Nagy Lászlót. Az első kötetem bizonyosan Nagy László hatása alatt született. Később felismertem, hogy nem csupán a képek, a metaforák által teremtődhet vers. Ezt a költői alkatomnak nagyon is megfelelő, fontos felismerést Vas Istvánnak köszönhettem. Akkor tudatosult igazán, hogy a kis, apró történések mennyi költészetet hordozhatnak, és ezt a magam világából meg is tudom teremteni.

9. Olvasgatva a szövegeidet, az kezdett el bennem motozni, hogy te egy nagyon modern vallásos költő vagy. A verseid magától értődő természetességgel üdvözítik a teremtett világot, de túl vagy a panteizmuson. Nem Istenről beszélsz, hanem a kéznyomát éred tetten. Hogy van ez benned?

Simon Weil segített abban, hogy a hit körüli tévelygésemből kiutat találjak. A harmincas éveim elején került a kezembe az Ami személyes, és ami szent című könyve. Addig elutasító voltam a vallás fogalmaival szemben, nem tudtam mit kezdeni a templomi rítusokkal, zavart a papok beszédmódja. Azt gondoltam, biztosan ateista, materialista vagyok. Simon Weil-t olvasva ébredtem rá arra, hogy a hit nem csak egyházon belül, templomban, a megszokott nyelvi közegben létezhet. Ő úgy beszélt fogalmakról, hogy közben azzal szembesített, végül is nem gondolkodtam én rosszul, csak nem a bevett kategóriák szerint vélekedtem vallási kérdésekről. Az egyház – az én egyházam, a katolikus egyház – számomra inkább akadályt jelentett. Nem szeretem, mikor úgy beszélnek Istenről, mintha valami ember feletti ember volna: Isten így gondolta… ezt parancsolta… stb. Ilyenkor felmerül bennem, honnan vesszük a bátorságot, hogy emberi fogalmakat társítsunk Istenhez. Mennyi szörnyűség történt Isten nevében. Megértem azokat, akik vitában állnak az egyházzal, sokkal több hívő ember van egyházon kívül, mint gondolnánk. Jézus követése azt is jelenti, hogy szabadon, a tekintélynek nem behódolva, előítéletek nélkül viszonyulunk a világ dolgaihoz. Emiatt is kedvelem Anselm Grün könyveit. Simone Weil, a misztikusok, a Biblia nyomán megerősödött bennem, hogy nincs azzal semmi gond, ha a mindennapi létezésből merítem a magam hitének mögöttesét.

10. Nagyon erősnek érzem ezeket a végtelenül koncentrált haiku-szerű verseidet. Természetük szerint kavics-verseknek hívom őket. Egy kőben eszméletlen dimenziókat ölt az idő: ahogy csiszolódik, edződik úgy hordja egyre mélyebben magában az életet. Benned hogy élnek a régebbi verseid?

Valamiképpen bennem él az összes, észben kell tartanom őket, mert nagyon nem szeretném ismételni magamat. Ha valami miatt újra kell olvasnom némelyiket, nem nehéz megállapítanom, hogy most képtelen lennék megírni, nem rekonstruálható az egykori állapot. Más szempontból viszont szeretem élővé tenni a régit, egy-egy utalással, visszakapcsolással, így összekacsintva a figyelmes olvasóval, hogy költői folyamatról van szó, nem különülnek el egymástól a versek. A kevesek számára, akik ismerik és szeretik a dolgaimat, ez egyfajta beavatás lehet, a ráismerés szellemi izgalma.

11. Van egy végtelenül izgalmas „estikornélsága” az új verseidnek. Egy önmagát számonkérő, műveltető duplikált jelenlét: Mi ez az életművet egybehúzó akarat?

Számos éles váltás történt az életemben, de mindegyik szülővárosomhoz kötődött. A közelmúltban viszont feleségemmel falura költöztünk, vagyis gyökeresen más élethelyzetbe, az egyik szomszéd faluba kecskesajtért, a másikba dinnyéért biciklizem át. A költői énem meghökkent, érzékelve, hogy a köznapi énem ássa a gödröket, ülteti a fákat, a cserjéket, a holdviola, az estike, a szerelemvirág magvait. Ironikus párbeszédbe kezdett az együtt élő két én, a szemérmességet félretéve indulhatott el a számonkérés, az évődés, az ugratás folyamata, a gyengeségek könyörtelen kimondása. Ezt persze csak utólag tudom rekonstruálni, a ciklus megírása után, amivel magamat is megleptem, hogy milyen termékeny ötletnek bizonyult a kétféle nézőpont összecsapása. Szerencsére a köznapi énem szigorúbb a költői énemmel szemben.

Pintér Viktória

Parnasszus, 2019/4.