Részlet Pintér Viktória kritikájából

Az az evidencia, ahogy a vers Villányi költészetében visszaíródik a természetbe zavarba ejtő. Egyszerűségében és egyenesvonalúságában az. Ez a fajta, nyelvileg letisztított líra rengeteget bíz az olvasóra. Számol a jelenléttel, a világban-benne-lét saját(os) módját mutatja, sőt kínálja. Szelíd avantgárd, misztikus happening. A kivárás és a beérés lírája. Ahhoz pedig, hogy otthonos legyen egy Villányi-vers, szinte bizonyos, hogy ritmust kell váltani. Olvasni és élni, az életet olvasni, az olvasottat élni, hogy a két infinitivusz áttűnhessen egymásba. Szól az aposztrofikus intenció: „Időzz el egy megfáradt kéz szépségén; évtizedről / évtizedre.” (mezítláb futott, 23.) Ki kell tehát nézni a kötetből, keresni a valóságvonatkozásokat. Villányinál a kezdetektől összeér az írás- és az életgyakorlat…Villányi verseit olvasni olyan, mint egy meditációs gyakorlat. Mintha kilégzésre, belégzésre íródnának. Nincs zaklatott tempó, folynak a sorok. A lírai alany beszívja a látványt, kiereszti a mondatot. Ezek a szövegek számolnak az idővel. Nem akarják megúszni a mögöttes tapasztalatot. Nincs vers, míg nincs élmény. (Élmény, pedig minden létrezdülés.) A hétköznapiság a gyökere ennek a lírának. Úgyis mint téma és úgyis mint versgyakorlat. Mindennap végigbiciklizni ugyanazt a szakaszt, kivárni a vonatot, bevárni a madarakat, felkutatni a napi kavicsot, bejárni a folyó menti teret, és igazodni az aktuálisan szemlélthez. A környezet, mint a körülöttünk létező dolgok összessége ezáltal a figyelem által felértékelődik.

Alföld, 2021/2.