Szemes Péter kritikájából

Szemes Péter

Villányi László: mindenek előtt

Pesti Kalligram Kft., 2020.

A sajnálatosan lezárt szerkesztői mellett Villányi László egyre gazdagodó alkotói életműve is irodalmunk különleges értékei közé tartozik. Az eredendő tehetség és a megszerzett mesterségbeli tudás nála az avatatlan szem elől rejtve maradó lényeg látásának (fülepi) képességével és a szemlélődéshez, a várakozáshoz elengedhetetlen türelemmel társul, így magától értetődő természetességgel vonja be a líra fényével és emeli ünnepivé a hétköznapit, teszi múlhatatlanná az illékonyt, segít örökléthez élményeket és emlékeket, vágyakat és álmokat, személyeket és dolgokat, tetteket és mondatokat. Utóbbi kötete, a Pesti Kalligram Kft. kiadásában megjelent mindenek előtt jól tükrözi és tovább erősíti mindezt, igazolva Tandori Dezső fülszövegbeli szavainak érvényességét, amelyek a „mindenkori élvonalak”-ban jelölik ki a szerző pozícióját. A címben is jelzett alkotói értékpreferenciák kétfajta (kényelmes és bejáratott) köntösben mutatkoznak: tarka, ötféle, illetve egyszínű szövetből készült szöveg-szőttesekben.

Előbbiek képezik a nap mint nap egység korpuszát, súlyosan könnyed ötfutamai a legváltozatosabb együttállásokká komponáltak. (A szerző leleménye, hogy nemcsak ezek a többé-kevésbé koherens textusok, de a tematikailag vagy motivikusan összefüggő részek, sőt a kétszavas címek sora is önálló műalkotásnak tekinthető és akként recipiálható.) Nem új tájakon kalauzol a költő, sokkal inkább az általa már régen otthonossá lakottak titkos, rejtett lankáit, az oltalmukban megbújó kisded csodákat fedi fel az olvasói tekintetnek, közelebb hozza a távolról ismerőst, a részletek felnagyításával és a pillanatok kimerevítésével gyönyörködtet. A női szépség nyomában járó természetesen éppúgy felfigyel a nyári ruhában záporból érkező (eső után), a futó (ide érkezik, lépteidre várna) és bicikliző lányokra (óvnom kellene, ujjairól álmodott), mint a zenélő (kabátjával takarózott), az ablakból kikönyöklő (kerülőket tesz), a vonaton alvó ismeretlenekre (nem találod) – akik közül valójában persze egy sem ismeretlen, senki sem idegen. Hitvallás-érvényűen írja: „Persze, pipacs, gomolyfelhők; azért a legszebb látvány / mégiscsak a nők térdhajlata.” (veri álmodat). Nem véletlen, hogy a lírahős számára fájdalmas a magány, szerelemtelenül özvegynek (ugyanúgy talált) érzi magát, szomorúan szemléli a párját fürdeni hívó rigót (fürödni hívja). Ám amikor beteljesedik a zakózsebben talált lapocska üzenete („Szerelem” – szemedben haldoklik), egésszé válik az addigi fél, igazi társsá a Másik. S a boldogságot eztán az jelenti, „ha szerelmed holmiját is vasalhatod” (szavai közé). Az álmok ugyancsak változnak, a csalánban gázolás (bizonytalanná vált), a tűlevelek (tavaszt lép) és pókhálók (fürödni hívja), a halál elkerülhetetlensége (eső után, nem találod) helyett már az elalvás esőmuzsikától kísért (ide érkezik), biztonságba süllyedés (lépteidre várna), útja otthonhoz és rendhez (fogva tartják), várt találkozásokig vezet (alig emlékszel). A van bizonyossága az életidő múlását, az öregedés hozadékait is átértékeli, hozzájárul nemcsak élmények, de semmiségek teljesebb megéléséhez is (egyre teljesebben). Nem sötétbe, hanem világosság felé tartanak az „idő szaporodó árnyalatai”, nem felhőket és varjúsereget (bizonytalanná vált), inkább édes málnaszemeket hoz a késő ősz (málnaszemek várnak). A domináns közeg is módosul, természetközeliség lép az urbanitás helyére, erdei kerékpározás váltja a városit, vízparti séta a villamosozást, az utcák és kirakatok sorát a kert ösvényei, fák és virágok zászlóbontása. S e szakrális helyen megáldott kéz örvendetes bőséggel áraszt el bennünket a kimeríthetetlen lelőhely drágaköveivel, a szemet betöltő, megtapasztalt, mindmegannyi csodával. Miként – körbetekintve – a valakivel majd zárlatában: „A tócsában miattam áll a fekete gólya, ül az ágon / a jégmadár, az én kedvemért szállnak, akárha angyalok, / az ökörnyálak, ragyog a fű zöldje.”

Már a nap mint nap darabjaiban is ki-kikacsintott a szerepből a szerző, leleplezte magát szokatlan, olykor a költőiség határán billegő megoldásaival, képhalmozásaival, ismétléseivel, a mondatai közé ciklus azonban még egyértelműbb szerepjáték. A szerep ezúttal a másik-én, a költő-énnél racionálisabb, józanabb, életpártibb, annak hol „felettes”-énje, hol kiegészítő, egyenrangú társa. (Bevezetése egyértelműsíti az első ciklus versbeszélőinek kilétét, hogy melyik futam kihez köthető – a játék teljesebb megértéséhez érdemes a voltaképpen kötet esszéit is elolvasni.) E lírai személyiség(-rész) önmagát szinte kizárólag a másikhoz való viszonyban határozza meg, ami eleve kölcsönösséget, bizonyos közös természetűséget feltételez, az egység ennek a relációnak az egylényegűség felé tartó változását mutatja be. Az „én” (az itteni versbeszélő) a csönd felől halad a szó felé, míg „ő” (a költő-én) fordított utat jár be, ám ezt egyrészt csupán előbbi nyilvánítja ki, tehát hitelessége megkérdőjelezhető, másrészt megnyilvánulási formája eleve lírai, tehát igazsága sem bizonyos. Ha mégis belemegyünk a játékba és hiszünk neki, könnyen követhetjük e viszonyváltozás stációit: kezdetben még azt vallja, hogy „egyetlen erényem / a csönd, voltaképpen a hallgatásban vagyok otthon” (Átverés); majd az irodalommal szemben az élet elsőbbségét hangsúlyozza, de már elfelejti a ház elé húzni a kukát (Kuka); témákat, motívumokat javasol (Gyerekkora folyója, Makrai Laci, Nagymama, Nők, Szerénytelenül); fél, hogy gyengeségei is azokká válnak (Vétkek, Önostor, Cérna, Ígéret); hogy kevesek lesznek mindezekhez a szavak (Néma); így segít keresni, előhívni őket (Varázsmogyoró, Szavak); elülteti magvaikat (Talicska, Nyomozó, Égő); szárba szökteti őket (Szenvedelmes, Szép); végül virággal telítődnek a versek, poézissel a kert (Egylényegű). S nyilvánvaló lesz: a kettő egy, az élet költészet és a költészet élet.

Ha játékosan, olykor talán túlzottan didaktikusan is, a mindenek előtt ennek a Villányi László (életét és) költészetét átható-meghatározó elvnek újabb szép és maradandó értékű igazolása.

Kortárs, 2021/11.