Szemes Péter kritikája

Tizenöt gyöngy
(Villányi László voltaképpen című kötetéről)

Élet és mű, személyes és költői tapasztalat, bölcselő komolyság és kikacsintó humor ötvöződik Villányi László első esszékötetében. A beszédes, magyarázó-világosító című voltaképpenre, noha lassan cseperedett a verseskönyvek árnyékában, már ezért a tematikai gazdagsággal párosuló sokszínűségért érdemes volt várni, nem szólva közérthető, világos gondolatfutamairól, olykor lírai szépségű, élvezetes prózanyelvéről, a találóan választott, szövegeket át- meg átszövő idézetekről. Mindezek sajátos értékké teszik a tizenöt rövidebb-hosszabb írás klárisát, igazolva: remek döntést hoztak a Vigilia Kiadó szerkesztői a korpusz közreadását illetően.
Már a nyitó esszé jelzi a szerző számára az esztétikum mellett az etikum fontosságát, ugyanakkor a (rejtőzködő) hittel élő ember kételyei is hangot kapnak a Zakariás könyvének passzusát címévé emelő „Szeretettel és irgalmasan”-ban. Az elmélkedés nem életbölcsességeket kínál, sokkal inkább kérdések, saját tapasztalatból építkező kijelentések sorával szembesít a világban uralkodó önzéssel, a tévutakról a biztos közép, a túlzások felől az elég irányába terelve. Halkan, szelíden, hogy aztán gondolati ösvényét végigjárva, a le-, letérési lehetőségeket megvizsgálva, megerősítésként bólintsunk a záró szentenciára: „Az irgalmasság a leghitelesebben a hétköznapok apró gesztusaiban nyilvánulhat meg.”. Párdarabja, a kötetet záró Miképpen hasonló módon közelít a megbocsátás fogalmához. Ezúttal a krisztusi ima, Kempis Tamás és a mindig szívesen citált Simone Weil nyomán haladva, át a kérdőjelek íve felett, a bizonyosságig: a bocsánatkérés és -nyerés töredékességének belátásáig. S ugyancsak az első írás rokona a Mérték is, a mértékletesség, a nem anyagi javakban, hanem szellemiekben gazdag élet dicsérete. A szerző saját példával igazolja, hogy ez a napjainkban (is) meglehetősen korszerűtlen, sokak számára talán megmosolyogtató vagy botránkoztató elv is megelégedettséghez, boldogsághoz vezethet: „Mit hoz a konyhára a versírás, kérdezte tőlem ellenségesen egy diák, nem titkoltan olyan hangsúllyal, hogy érezzem, az ő szemében csóró alak vagyok. Nem tudom, mit kezdett válaszommal, hogy mindent a költészetnek köszönhetek. Általa részesültem mindabban, ami nem megvásárolható. A szellem világát, szép szerelmeket, bensőséges barátságokat kaptam ajándékba. Ráadásul a költészet révén ingyen jutottam el közeli és távoli városokba, tájakra – legmesszebbre Kínába.”. Nem véletlen, hogy a kötet egyik legjobb esszéje (Az új évezred szelleme), megfordítva a helyzetet, azzal a gondolattal játszik el, mi lenne, ha a jövő iskolájában csupán Weöres poézisét tanítanák – ráadásul nem az elmélet felől közelítve, nem értelmezve azt, hanem a gyakorlat oldaláról, hogy miként válhat megélhetővé, a mindennapok természetszerű, szerves részévé.
Az élet lírával telítettsége mutatkozik meg a terjedelmesebb, gazdag (nemcsak felhasznált, de alaposabb elmélyülésre ajánlható) irodalomjegyzékkel ellátott A költészet mibenlétében is. Az munkált a prózahős, a „szerencse fia”* születésének körülményeiben, meghatározza és egyedivé teszi útjait, áthatja a találkozásokat, voltaképpen beszövi minden pillanatát. Ennek felismerése: a sors különös ajándéka. Ahogy az a figyelem kiterjesztésének képessége is – a körülvevő jelenségek mellett az irodalmi hagyomány felé. Halott írók, olvasmányélmények remeklői, maradandó emlékű idézetek jegyzői lépnek be napjaiba, figyelmeztetik az alkotói vegykonyha egy-egy szükséges komponensére. Költővé érése a feltáruló univerzum tapasztalásának és az ő sugallataiknak köszönhető. Így már a végül elérendő cél is tisztán látható: „A szerencse fiának nincs más dolga (…), mint a lehető leglassabban létezve, a lehető legtöbb hallgatásban, találkozzon a világban megnyilvánuló költészettel, mutassa fel, és természetének engedelmeskedve, beteljesítve a planéták ajánlását, avassa költészetté életét.”.
A kötetben több irány is láthatóvá válik, amerre a szerző indul. Az első a tűnt Édent visszaálmodó kertbe vezet (A kertben). Itt – jelképiségétől eltekintve – elsősorban a mindenkori látvány, az időmúlás, a változások megtapasztalása poétizálódik át, egészen lakói, sőt maga a kert személyesedéséig, a szemlélővel kölcsönös egymásra hatásig. Némiképp más a helyzet a Folyókban, ahol a jelenlét közvetlensége helyett a hiány, a víz eltűnése, a szitakötők régi röpte, a vadkacsák fakult zöldje válik belső többletté az emiatt irigyelt szabadkaiakban. A városhoz kötődő Kalauzban hasonló okból lesz érték az évtizedek óta nem közlekedő villamos is, melynek porcelánfogantyújába az eltávozott amerikás barát, Baránszky László lírahőse, Kosztolányi húga kapaszkodik. S ha már a jó Dide – rokonságába Jász Attila mellé a szerző bravúrosan magát is odakanyarítja. (Remélhetőleg a Rokon szellemi-szívbeli megfeleléseinél szorosabb köteléket senki sem tételez majd Aranykezű Laci utódának leendő monográfusai közül.)
Ugyanez a legendagyártó játékosság és ötletesség jellemzi a Villányi-verskötetek fiktív keletkezéstörténeteit is. Fontos kiemelni, hogy ezeket az írásokat, amellett, hogy itt önálló műalkotások, alapvetően amazok mellékszövegének is tekinthetjük (műfajukat is ennek megfelelően határozta meg a szerző). Közülük az Egy másik évszak – Utószó a Vivaldi naplója című kötethez variánsai azért is érdekesek, mert összevethetők a megelőző, a Biblia személyes jelentőségét, hatását bemutató „Idő szerint” esszében foglaltakkal: „A 90-es évek közepén született a Vivaldi naplójából című kötetem. Semmiféle szerepjátékról nincs itt szó, a Vivaldinak nevezett én bennem létezett, megtapasztalta Vivaldi élethelyzetét, s miért is tagadnám, végül is Vivaldi forma lett, hogy általa teremthessek költészetet. Többszörös fikció működött akkor, mintha a hajdani időkben született volna egy napló, amit én megtaláltam, kiemeltem belőle sorokat, s azokat verssé komponáltam. A fikcióhoz tartozott, hogy Vivaldi nyilván nap mint nap olvasta a Bibliát, s egy-egy sort lejegyzett a naplóba, vagyis én a versekbe”. Az utószóban azonban Chicagótól Torontón át Velencéig, Győrig, Pannonhalmáig, Villányig vezet az út a zeneszerző nyomán, aki ráadásul rokon: vagy közös ős okán, vagy maga az előd és Vivaldi-Vilandi-Vilani-Villanyi-Villányi a névmódosulás vonala. Emellett a napló is különb-különb módokon jut el a költőhöz, hogy aztán lírája termékenyítője legyen. Végül a Vivaldi-triptichon harmadik darabja, az Amikor a hajó elhagyta Hvart az életet teljesítő élmény méltó felmutatása.
Két későbbi kötet korpuszához is kiegészítő jegyzeteket készített a szerző. A Vonal – Adalékok a szabadkai villamos verseinek keletkezéséhez újra a vajdasági várost és egykori jellegzetes közlekedési eszközét illeszti magánmitológiájába és a családi legendáriumba, míg a Miért e nők – Utószó az ismeretlen költőnőkhöz az évtizeddel utóbbi valaki majd könyv születési körülményeinek fantáziafutamait kínálja. Ezekben a komplex szövegekben már a Villányi-zenekar minden regisztere megszólal. (Ha valaki igazán kíváncsi a költő világára, e néhány rövidebb írást ajánlhatjuk leginkább olvasásra.) A másodikban így ír: „Az elmúlt tíz évben nemcsak Vivaldi titkos naplóját, hanem a hozzá írt leveleket is megtaláltam. Többnyire nők ibolya, rózsa, nárcisz, liliom, ámbra vagy fahéj illatú leveleit. Volt bennük esdeklés, hála, számonkérés, szidalom. Hatvankilencben pedig négy sornyi költészet.”. A zárlatban pedig: „Gyerekkoromban, a szabadkai villamoson utazva, önkéntelenül is meghallottam az utasok történeteit, vagy a történetek töredékeit. A férfiak szívesen mesélték, hogyan tette őket tönkre valamely nő. Többnyire egy szót se értettem az egészből, mégis minden este füzetembe írtam a mondatokat, félmondatokat. Aztán megfeledkeztem a feljegyzésekről. Tavaly azonban kezembe kerültek, sorra születtek belőlük a versek. De kudarcot kudarc követett, míg rá nem jöttem, hogy a nők szemszögéből kell láttatnom a szabadkai férfiak emlékeit. Egy költőnő merészebb.”.
Ám nemcsak nézőpontjukat, hangjukat veszi át, nemcsak szerepükbe helyezkedik bele, a kötet talán legjobb írását a nőiség dicséretének szenteli a szerző. Az egész költészetét meghatározó téma a Lányokkal új szférába emelkedik, hiszen részben a szerelem irodalmi mestereitől (García Márqueztől, Barthes-tól, Stendhaltól, Goethétől, Ortega y Gassettól, Ovidiustól és Karinthytól) kölcsönzött szövegeket, részint saját tapasztalatát formálja egységes műalkotássá. Vallomása ráadásul ügyesen bontja ki a mottóban citált prousti passzust is: „Minden teremtés egy ismeretlen eszmény, amely feltárul előttünk…”.
Ekként tárul fel a figyelmes olvasónak Villányi László esszékönyve is, megmutatva értékeit. Megfelelő odafordulással kincsekkel gazdagodhatunk általa – remélhetőleg lesz folytatása.

(Vigilia Kiadó, 2017)