Tenger a domb mögött

Villányi László: volna a szerelem

Bp., Orpheusz Könyvek, 2006

„E könyv szükségességét az a megállapítás indokolja, hogy a szerelmes beszéd manapság végtelenül elmagányosodott. A szerelem nyelvét alighanem (ki is tudhatná pontosan?) milliónyian beszélik, de senki sem szentel neki különösebb figyelmet; teljesen elhagyatott a környező nyelvek között, amelyek vagy nem ismerik, vagy lekezelően bánnak vele, vagy csúfot űznek belőle; nemcsak a hatalomtól van elszigetelve, hanem működéseitől is (a tudományoktól, filozófiáktól, művészetektől).” E sorok Roland Barthes Beszédtöredékek a szerelemről című könyvét vezetik be (ford. Albert Sándor, Bp., Atlantisz, 1997, 13.). A következő mondat pedig Niklas Luhmann Szerelem – szenvedély (Az intimitás kódolásáról) című munkájának záró részéből való (ford. Bognár Virág, Bp., Jószöveg Könyvek, 1997, 199.): „Minden korábbinál nehezebb összefoglalni egyetlen fő képletben a szerelemszemantika mai állását.” A két szöveghely – bár az egyik elsősorban nyelvművészeti paradigmák vizsgálatát vezeti be, a másik inkább a társas érintkezés kódjainak történeti elemzését összegzi – egyaránt arra világít rá: a szerelemnek nevezett érzelemről, viszonyról és eszményről, kivált ma, nem könnyű érvényes módon szólni. Sem annak, aki kívülállóként beszélne róla, sem annak, aki megélőjeként keresne rá szavakat. A beteljesült és a beteljesületlen, az elmúlt és a vágyott, a megélt és az elképzelt szerelem toposza egyike a legelhasználtabb irodalmi témáknak. E megfontolás felől tekintve Villányi László könyve különösen izgalmas kísérlet, bátor vállalkozás.

A szerző költészetével foglalkozó kritikák és tanulmányok jogosan vissza-visszatérő megállapítása, hogy abban a fő kérdésirányokat a szépség és a szerelem iránti rajongó érdeklődés határozza meg. Ez indokolhatja a Villányi-szövegek alanyának „szentimentális főhős”-ként (Gordos Anna) való azonosítását; s ez szolgálhat magyarázatul az „állandó reményre hangolódás” (Jász Attila) olvasástapasztalatára is.

A szépség mint eminensen a szerelemben megtapasztalható létélmény már a kötet címében hírt ad magáról: a „szerelem” jelölő kiemelésével, illetve a szószerkezet eufonikus és szimmetrikus megalkotottságával (a v, l, n, sz, m hangok lágyságára s a volna a – szerelem mély és magas hangsorának kétosztatúságára gondolunk). (Mindehhez járul a könyv barátságosan méretezett formátuma és gonddal esztétizált borítója; sőt, sajátságos módon még a szerzőnév is a kellemes hangzás rendjébe vonható…)

A kötetben alkalmazott versforma (hatsoros, egyetlen mondat alkotta astrofikus és rímtelen szöveg, a harmadik sor után élesebb határt jelölő pontosvesszővel) és a versek többségére jellemző beszédmodor (a köznyelv választékosabb regisztereit megszólaltató líranyelv) az egyszerűség és keresetlenség képzetét kelti. Ám nem érezhetnénk jelentősnek a könyvet, ha nem érzékelnénk: a látszólagos egyszerűség bonyolult szerkezeteket takar, a keresetlenség élményében összetett minőségek oldódnak föl. A recenzensi figyelem – talán iskolás módon, de a számbavétel komolyságával – a következőket emelné ki: 1. A lírai szövegsorozat epikai ívet rajzol ki; egy szerelem történetét. 2. A történetszerűséget a versfolyamot meg-megszakító prózai betétek (a verseknél olykor személyesebb hangoltságú, egymondatos kommentárok) is erősítik. 3. A megszólítás, az önmegszólítás, az alanyi beszéd és az elbeszélő mód egymást váltó beszédformái a retorikai változatosság fönntartásában működnek közre. 4. A melankóliát felügyelő önelemző hajlam s a rezignációt felülíró irónia és önirónia hangnem és szemléletmód rétegzettségéhez vezet. 5. A retorikus finomság, a vázlatos rövidség és a természetmisztika sugalmai keleties hatást eredményeznek; a vendégszövegek viszont elsősorban az európai kultúrkörbe kapcsolják az írások zömét. 6. A szerelmi tematikát a létösszegzés motívuma egészíti ki; az intim viszonyokról való beszéd nemzedéki kérdéseket is fölvet, családtörténeti távlatot is nyit. 7. Az intertextusok (a jelöletlenül idézett szerzők névsora a kötet végén olvasható) hol rejtett, hol nyilvánvaló jelenlétükkel árnyalják a versbeszéd személyességét. 8. A versszerkezetek és a kötetkompozíció számmisztikai közelítést is enged; erre Bodor Béla olvasata hívja fel a figyelmet (Szerelembe zuhanva = www.litera.hu). 9. A kötet darabjait nemcsak az epikai szál: motívumok sora is egybefűzi. (Ilyen többek között a tenger szimbolikusan gazdag képe, amely a Postás című, a privát boldogság szétsugárzott élményéről beszámoló versben például a – szó szerint – nem földi távlatosság ígéretét hordozó trópussá minősül, ha csak a képzelet, a vágy vagy a remény játékszabályai szerint is: „Ha jól megfigyeled, a postás egyre / könnyedebb kézzel ejti be leveleimet / a ládába, maga is csodálja derűjét; / csak akkor sejt valamit, mikor meglát / az ablakban, s úgy tekeri ósdi biciklijét, / akárha tenger nyílna a domb mögött.” [34.]) 10. A lírai alany beszédműveleteit egyenlő erővel alakítja az identitáskereső magatartás tudatosított problematikája s az identitáskeresés témájához nyelvet kereső kényszeres igény… (Azaz: a válság tapasztalatát a válságról való beszéd válsága is súlyosbítja – e részint egzisztenciális, részint nyelvfilozófiai  kérdést több önreflexív szöveghely is színre viszi.)

A nyelv („Újra megtanulom anyanyelvemet, kimondom / az eddig néma szavakat, vagy egyszerűen csak / más jelentése lesz hangodon a köznapi szónak” [Szavak, 18.]; „Mindent csak azért tanultam eddig, hogy téged / tudjalak, ilyen romantikus mondat jut eszembe, / ha a nélküled telt, távoli időkre gondolok” [Fantázia, 20.]), az önértés („Nagy mélység önmagának az ember” [Ötven felé, 6.]; „én, aki énekelni se tudtam, szerelmi / áriákat rögtönzök, és tétova kérdések / nélkül is kimondom a pontos válaszokat” [Könnyű, 19.]), a szerelem (mint „az elbeszélés gyönyörűségé”-t [Kanizsai kollázs, 42.] szavatoló közös szenvedély, amely ahhoz köt, aki egyszerre „gyógyír és fájdalom” [47.]), a személyköziség („magunk elől is egymáshoz menekülhetünk” [Tokaj, 28.]; „álmodban folytatódik mozdulatom” [Éjről éjre, 53.]) és személyfölöttiség („köztünk semmi sem történik önmagáért” [Fogkefék, 21.]; „hiába, elrontani se lehet, / ha egy történet végig akarja mondani magát” [Kezdetek, 36.]) kérdéskörei a maguk tágasságával meg nem elégedvén nyílnak egymásba – s nyitják meg magukat az olvasó előtt. A „keresztül-kasul átfújnak rajtam történeteim” (Most életlen, 5.) vigasztalan kötetnyitánya, utóbb az „egymásba való visszakanyarodás” (Rajz, 33.) nyelvi-poétikai és lelki-szellemi alakzatai vagy a már-már erkölcsbölcseleti hangsúlyozással elővezetett gondolatfutam: „csak akik nap nap után tanulni merészelik / a szeretet művészetét, azoknak egyértelmű, / hogyan is lehetünk mi egymásnak otthona” (Otthon, 25.) – mind-mind a közössé tehető lét iránti vágyról s e közös lét személyiségalakító hatalmának reménységéről vall. Arról, ami – a példában Tolnai Ottó művészetének megidézésével – a szerelem, az egymássallét, a páros világ megtartó szépségébe vetett bizalmat végül a metafizika horizontján értékeli föl: „szem nélkül marad, aki az egész világot siratja, / kérlek[,] gyönyörködj inkább bennünk, ahogy mohó / szerelmespárban nem gyönyörködtél még[,] uram” (Palicsi kollázs, 41.).

„Ha a szerelemről akarunk írni, a nyelv zűrzavarával szembesülünk: az őrülés területével, ahol a nyelv egyszerre túl sok és túl kevés, egyszerre terjengős (az én korlátlan kiterjeszkedése, az érzelmi alámerülés révén) és szegényes (a sémák miatt, amelyekre a szerelem ráfanyalodik és amelyek ellaposítják az írást).” A barthes-i figyelmeztetésben (i. m., 123.) rejlő dilemmával, úgy tetszik, Villányi László kötete a lehető legkomolyabban szembenézett. Hogy a szerelmet, amely „néma”, „csupán a költészet szólaltatja meg” (Barthes itt Novalist idézi; i. m., 99.) – élettelen teoretikus föltevés is lehetne. Villányi jelen verseinek elevensége azonban segíthet elhitetni az olvasóval, hogy a költészet valóban képes ilyesféle mutatványra. S ha a mutatvány sikerült, már érdektelen is: ténylegesen a szerelem beszél-e a művek által, avagy a nyelv óvja meg ismét (sokadszor) az értelmezőt a kudarc elháríthatatlanságának tapasztalatától. Hiszen akár a nyelv, akár a szerelem szólal meg e lapokon, a megszólaló hang lényegi tulajdonsága mégiscsak az lesz, hogy: szép. A szépség értelmezése pedig lehetséges ugyan, de vélhetően csakis le nem zárható érvénnyel. A volna a szerelem egyik legfőbb erénye éppen ez a jelentéstani összetettségből eredő hermeneutikai nyitottság. Bodor Béla recenziójának szavaival: „Az olvasónak bőséges tere van, hogy belépjen ebbe a világba.” Amit, mihelyt kilépett e recenzió szűkösebb világából, reményeink szerint rögvest meg is tesz…